36:Chapter

Shin Seung Rin szemszöge 

Nagyjából fél napja járkáltam az ismeretlen környéken, miközben a szatyrokat a kezemben szorítottam, mint legféltettebb tárgyakat. Több embert is megkérdeztem a helységek hollétéről, és meg is fogadva azokat, mentem a tudósított irányba, de mindig egy egészen más helyen kötöttem ki. Nem adtam fel, csak sétáltam és sétáltam. Gondolataimban folyamatosan Jungkook járt az eszemben. Az ő szemszögéből nézve az egész helyzet olyannak tűnt, mintha csak arra a pillanatra vártam volna, hogy megszökjek. Viszont a valóság teljesen mást takart. Eszem ágában sem volt megszökni, mivel most fordult volna minden a rendes kerékvágásba, de újra jött egy váratlan esemény, ami mindent felborított. 

Az idő egyre jobban csak telt, én pedig egyre fáradtabb lettem. A lábaim zsibbadtak a sok járkálástól, a szemeimet kisírtam, amik percről percre próbáltak lehunyódni, mivel a nap szép lassan lenyugodni vélt. Az időjárás is kezdett lehűlni, de a vastag pulcsi rendbe tudta hozni ezt az egy bökkenőt. Leültem egy padra, és a szatyrokat ölelve néztem a távoli autókat, melyeknek fénye gyengén bevilágította környezetét. A park, ahol voltam, ki volt halva. Néha lehetett hallani az emberek járkálását a közelből, azon kívül nem volt ott senki, csak én. Aludni nem mertem, mivel rettentően féltem. Sosem voltam egyedül, mindig ott volt mellettem a nővérem. Ez a szörnyű helyzet tapasztaltatta meg velem, hogy egy életképtelen városi lány voltam, bárminek is láttak az emberek. Csak néztem előre, és minden pillanatban megijedtem, mikor bármiféle mozgás hangot hallottam. Csak madarak voltak, még is legszívesebben valaki karjába ugranék, hogy biztonságban tudhassam magamat. A fejem lassacskán fájni kezdett, mivel ellenálltam az alvásnak, melyre nagy szükségem lett volna. Elindultam tovább a sötétségben, de az energiaszintem már a nullát közelítette. Csak húztam magam után a szatyrokat, miközben azon agyaltam, hogy mekkora szerencsétlen vagyok. Minden nyugodt volt, ami miatt nem kellett aggódnom, de egyszer csak egy csörgés hangjára lettem figyelmes, majd egy emberre, aki előttem állt úgy tíz méterre. Háttal állt nekem, én pedig csak a sötétben kirajzolódott körvonalát láttam. Nem tudtam beazonosítani kilétét, mivel sötét volt, de annyit meg tudtam állapítani, hogy egy ellenkező nemű személyről van szó. Két lehetőség tárult elém: elfutni vagy segítséget kérni. Bátorságot vettem magamon, és felé kezdtem vonszolni magamat, miközben majdnem a földre hanyatlottam az éles fájdalomtól és az álmosság erősödésétől. 

 -Kérem, segíts! - nyögtem ki ezt a néhány szót. Az ember megfordul, én pedig akaratlanul is a kezeibe zuhantam, mivel a maradék energiám is kifogyott. 

 -Seu! - hallottam meg az ismerős hangját. Kezével erősen szorított, mivel nem bírtam megállni a lábaimon. Nehézkesen felkaptam a fejemet, majd megpillantottam az a személyt, akire igazán nem számítottam.

 -B-Bomb - néztem rá kikerekedett szemekkel, majd minden elsötétült körülöttem. 

Éles fényre lettem figyelmes, ezért kinyitottam a szemeimet. Egy kórházban voltam, a saját ruhám helyett pedig egy kórházi volt rám aggatva. Kissé le voltam gyengülve és fáradt voltam, de a helyiség melegsége rendkívül jól esett az esti hideg után. Sötét volt az ablakon kívül, ami azt bizonygatta, hogy az idő nem sokat múlt. Kikászálódtam az ágyból, majd az ajtó felé vettem az irányt.

 -Ne, ne, ne! - ragadta meg a karomat Minie, akinek jelenlétéről csak most bizonyosodtam meg. - Feküdj vissza, most pihenned kell.

 -Látni akarom Jungkookot! - ellenkeztem. 

 -Majd behívom és beszélsz vele - nyugtatott meg, és visszafektetett az ágyba. Aprót bólintottam, és tettem amit kért. Minie be is tartotta ígéretét, mivel egy percen belül már Kookie ült az ágyam mellett és a kezemet szorította.

 -Jól vagy? - kérdezte aggódóan. 

 -Ugye tudod, hogy nem akartam elmenni? Kérlek, ne haragudj rám, apa tehet az egészről - mondtam válasz helyett. 

 -Nem haragszom, nem kell magyarázkodnod. A lényeg, hogy gyere rendbe - fürkészett.

 -Minden rendben, haza szeretnék menni.

 -Még egy kicsit itt kell maradnod, de mindenképp haza fogsz menni.

 -Köszönöm - pislákoltam rá. - Jungkook?

 -Hm?

 -Olyan kényelmetlen ez a ruha - mocorogtam. - Megkaphatnám a sajátomat?

 -Nincs itt egyik ruhád sem. Ami rajtad volt, az elég koszos lett, nem tudom, hol barangoltál te - mosolygott rám.

 -Menjetek el Seu-nak ruháért - csillantak fel Minie szemei. 

 -Jó, mindjárt jövünk - adott egy puszit Kook. Nem értettem, miért többes számba beszélt, de hamar rá is jöttem, mivel az ablakon keresztül tökéletesen láttam Taehyungot, aki B-Bombbal és U-Kwonnal szemben állt, nem valami barátságos arckifejezéssel. Vajon hogy került ide B-Bomb és U-Kwon? És honnan tudták azt, hogy ott voltam? Visszatérve a valóságba, Jungkook és V elindultak a ruhámért, így már csak Minie volt jelen és a két fiú, akik a kórterem előtt ácsorogtak. 

 -Mehetünk? - jött be U-Kwon, én pedig kérdőn néztem rá és a nővéremre. 

 -Igen - felelte Minie, majd felém jött és egy puszit nyomott az arcomra. - Vigyázz magadra, majd találkozunk.

 -Hová mentek?! - kiáltottam utánuk, de kimentek a kórteremből, engem pedig magamra hagytak. B-Bomb is ment velük, de előtte egy gyors pillantást vetett rám, majd eltűnt a látókörömből. Kiugrottam az ágyból, és rohanni kezdtem, nem foglalkozva azzal, hogy a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Kénytelenek voltak. Az orvosok észrevették, hogy elhagyni véltem a kórházat, mivel a ruhám arról tanúskodott, hogy betegként tartózkodtam itt. Nem érdekelt semmi és senki csak a nővérem, aki épp itt hagyni készült engem. Futottam, minden maradék erőmet beleadva, míg nem kiértem az épületből. Az eső szakadt, sötét volt. Nem láttam őket, de egy ismerős autó tolatott a parkolóból, fényszórói pedig belevilágítottak a szemembe. Tudtam, hogy ők azok, ezért rohantam az autó után. Mezítláb voltam, az eső pedig egyre jobban áztatta a ruhámat. Minden energiám egyszerre fogyni kezdett, én pedig tehetetlenül, könnyeimmel küszködve vágódtam le az ázott betonra. Az előttem lévő autó hirtelen megállt.