18:Chapter

Shin Seung Rin szemszöge

-Jó reggelt - simított végig a vállamon Yoseob, aki mögöttem feküdt, magához ölelve. Nem válaszoltam. Egyszerűen egy szót sem bírtam kipréselni magamból. Rosszul éreztem magam. Megcsalni Jungkook-ot bosszúvágyból. Mi történt velem? Bármennyire is haragudtam rá, akkor is bűnösnek éreztem magamat. Egy hűtlen, gyáva nő vagyok, aki ahelyett, hogy tisztázta volna az egészet, inkább elkövette ugyanazt a hibát. Mikor lesz végre normális életem? Hogy bárhova mehessek? Vagy egyszer családot alapíthassak a saját otthonomban? Nem jutott nekem más, csak egy börtön és egy bonyolult, szerelemnek mondható érzés. Talán a Jungkookkal való találkozásnak így kellett történnie? De miért? Hogy tönkretehessék az életem? Mire kellettem én nekik? Ha a szeretet helyett a megcsalással kell szembesülnöm? Mit tettem? Csak egy normális otthont szerettem volna és szeretetet. Szabadságot, melyre minden korombeli vágyott.

 Erőt vettem magamon, és megfordultam. Yoseob előttem feküdt, felsőtestét nem fedte semmi. Belenéztem hatalmas barna szemeibe, amik értelmetlenül meredtek rám. Lassacskán előtörő könnycseppek hullottak végig arcomon, bármennyire is próbáltam elkerülni. Lehetetlen.

 -Baj van? - simított végig arcomon, és félretűrte a szemembe lógó barna hajtincset.

 -Rossz dolgot tettünk, ezt te is tudod - mondtam komoran, szemeimet pedig lesütöttem. Tudta mire gondoltam, de nem válaszolt. Esélyt sem adtam rá, mivel a köntösömbe bújva hagytam el a szobát. Lementem a lépcsőn, és a konyhába érve bizonyosodtam meg arról, hogy a nővérem és Geon még nem voltak fent. Keserűen kavargattam a teámat a pulton ülve, és a zavaros gondolataimba merültem el. Yoseob talán tényleg érzett irántam valamit? Vagy csak ő is ki akart használni? Talán ő volt az egyetlen támpont abban a pillanatban? Nem bírnék Jungkook szemébe nézni. Úgy tudta veszve volt köztünk minden, és abban a pillanatban már félre is lépett? Hogy bírt ilyen egyszerűen lemondani rólam? Itt az idő, hogy végre szabadon engedjen. Ha a nővéremnek maradnia kell, akkor is ki fogom hozni ebből a börtönből. Nem azért küzdöttünk, hogy a tervünk hét ismeretlen alak miatt más irányt vegyen. Legalábbis én nem. Addig nem hagyok fel vele, míg nem fog sikerülni. Soha nem fogom feladni. Akkor hiába való lenne minden, ami eddig sikerült.

 -Ha arra érted, hogy kiderülne az egész, akkor nem kell aggódnod. Nem fogok mondani semmit - állt meg előttem Yoseob. Kivette a kezemben lévő teát, és a pultra helyezte. - Sosem ismertem ilyen különleges lányt, mint te. Hol voltál eddig?

 -Egy börtönben, amit BTS rezidenciának hívnak.

 -Nos, remélem, rám nem úgy nézel, mint rájuk - mosolyodott el.

 -Sosem volt velem ilyen kedves senki - szorítottam meg a kezét. Ezt tényleg így gondoltam. - Miért vagy velem ilyen.. kedves?

 -Mert megérdemled - válaszolta. - Bevallom, sosem volt még ilyen jó éjszakám. Főleg, hogy a maffia miatt aligha normális életem lett volna.

 -Mert maffiás vagy még lehet normális életed.

 -Honnan tudod?

 -Csak egy belső megérzés - kuncogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Látod? Ilyen egy normális élet. Ami egyikünknek sem adatott meg.

 -Szép elképzelés, de még megvalósítható.

 -Úgy gondolod?

 -Miért, te? - kérdezte.

 -Az álmokat sosem szabad feladni, ezt jegyezd meg. Egyszer talán mindkettőnknek normális élete lehet, de a maffia sosem fog nem megtörténtté válni. Bármit is teszünk ellene.

 -Viszont tiszta lappal indulhatsz tovább az életben utána.

 -Pontosan - biccentettem. - Én pontosan erre vágyok. Ígérd meg nekem, hogy egyszer normális életet fogsz élni. Én talán egész életemben meg leszek fosztva ettől az érzéstől, de te szabad vagy, fiatal és előtted áll az egész élet. Ha most nem is úgy gondolod, egyszer rá fogsz arra jönni, hogy az élet több annál, mint a maffia. Még ha ennek köszönhető is az itt léted. Hagyd ott V-t, és éld a saját életedet.

 -Megígérem - ölelt szorosan magához.

 -Köszönöm, hogy ebben a pár napban annyi szeretettel árasztottál el, mint még soha senki. Sosem foglak elfelejteni Yoseob - hálálkodtam.  - Lehet még egy utolsó kérésem, mielőtt el kell búcsúznunk?

 -Mi lenne az?

 -Mondd meg a szüleimnek, hogy ne keressenek, és hogy.. - csuklott el a hangom. - minden rendben van.

 -Hol találom meg őket?

 -A pláza parkja végén van egy szökőkút. Onnan vezet ki két út. Amelyik balra van, azon menj végig, míg ki nem érsz a parkból. Az út túloldalán van egy fekete kerítéses, hatalmas ház. Az lesz az.

 -Más valami?

 -Keress majd fel újra - bújtam hozzá. Válaszolt volna, de Geon és a nővérem jöttek le a lépcsőn.

 -Megjöttek - állt meg a nővérem Geon mellett, és mindannyian az ajtó felé pillantottunk. Minie tekintete boldogságot és szomorúságot sugárzott. Örült V-nek, de elkeseredett Geon miatt. Bennem csak a keserű igazság érzése merült fel. Szembe kell néznem Jungkookkal, bármennyire sem szeretném. Az ajtó túloldaláról a kulcs csörgése hangzott fel, majd az ajtó nyílt ki. V és Jimin léptek be az ajtón. Nővérem még jobban Geonhoz simult, V arca pedig egyik pillanattól a másikra dühössé változott. De nem az történt, amire mindenki számított.

 -Yoseob! Zárd be Seu-t! Most! - üvöltötte V, én pedig összerezzentem. Ijedten néztem Yoseob-ra, aki rám kapta tekintetét, és tette, amit Tae kért.

 -Ne! - könyörögtem sírva, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak szorításából. A szoba felé rángatott, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni. - Seobie! Engedj el, kérlek!

 -Sajnálom - csóválta a fejét idegesen. Valamit titkoltak előlem, amit biztosan tudnom kellett volna. Talán Jungkook hozta magával újdonsült barátnőjét. Fél perc szenvedés után sikerült bevinnie a szobába.

 -Engedj ki vagy kitörök! - üvöltöttem az arcába, miközben az ablak előtt ácsorogtam idegesen. Enyhén remegtem. Talán az idegesség túlzott erősödésétől, vagy a bennem rejlő félelemtől. Teljesen más fiút láttam az ágy előtt. Ha szeretett volna engem, akkor segített volna. De bezárt. Cserbenhagyott.

 -Nem mész sehova. Nyugodj már le az istenért!

 -Hogy nyugodjak le? Mikor bezártál ide? Eközben kint valami olyan titok van, amiről tudnom kéne? Szerinted miért zárattak be a kurva életbe?!

 -Ne akard, hogy el kelljen hallgattatni téged. Bármennyire is fáj ez nekem.

 -Ki vagy te? - döbbentem le teljesen, miközben idegesen szorongattam a függönyt. - Azt hiszed, el tudsz hallgattatni? Csak mert fáj az a nyomorult igazság? Mondtam, hogy a maffia miatt egy ilyen erőszakos állat leszel! De tudod mit? Az is vagy! Rohadtúl elcsesztem, hogy lefeküdtem veled, de nem tudom helyre hozni. Ahogy te sem azt, aki vagy! - áradtak belőlem a szavak. Yoseob idegesen kotorászott az egyik fiókban. Nem tudtam az ajtóhoz rohanni, mivel elállta az utat. Miután megtalálta, amit keresett, egy ragasztószalaggal a kezében sétált felém. Tudtam mire készült.

 -Nem! - visítottam ijedten. Letépett egy darabot, és a szám felé közeledett vele, de kezem megakadt az egyik műanyag vázán az ablakban, és kihasználva azt, sebeztem meg vele a fejét. Komoly sebet nem okozhattam, de a fiú a földön feküdt el, egy rövid idejű ájulást okozva.

 -Sajnálom - mondtam sírva, és az ajtó felé rohantam. Szerencsémre nyitva volt, ezért eszméletlen gyorsasággal rohantam a nappali felé. Minél hamarabb tudni szerettem volna ki az az ember, aki miatt képes volt Jungkook lecserélni engem, de nem azt kaptam válaszul, amire számítottam. Lábaim a földbe gyökereztek, könnyeim gyorsabban, és sűrűbben kezdtek el hullani. Jungkook a kanapén feküdt. Lába véresen áztatta a hófehér kanapét. Arcát takarta kezével, de a hulló könnycseppek óvatosan bújdostak elő arcáról. Minie a lábát próbálta rendbe hozni, az összes többi fiú pedig a kanapé körül állt, majd észrevettek engem. Csodálkozva meredtek rám.

 -Hol a kibaszott életbe van Yoseob?! - üvöltötte el magát V. Jungkook elvette kezét az arca elől, és egy apró pillantást vetett rám. Szemei könnyekkel teli csillogtak, én pedig egyszeriben éreztem egy szédülést, majd borultam el a földön.

Lépés hangok hallatszottak mindenhol. A földön feküdtem, ami kemény és hideg volt. Sötétség volt mindenhol, mintha egy álom lett volna. Nem tudtam nyitásra bírni szemeim, képtelen voltam rá.

 -Most mi a szart csináljunk? - hallottam ideges hangját Rap Monster-nek. - Jungkook-ot szépen lelőtték, Seu összeomlott, Yoseob pedig már vagy fél órája kába!

 -A lényeg, hogy Seu jöjjön rendbe - szólalt meg Jungkook fájdalmakkal teli hangon, én pedig mindennél jobban fel szerettem volna kelni, és a nyakába borulni. Nem bírtam. Túl gyenge voltam. Az idő telt. Jungkook fájdalmas sziszegését már nem lehetett hallani, valószínűleg sikerült helyretenni vagy hatott a fájdalomcsillapító. Yoseob felkelt, de nem mondott semmit, vagy csak olyan hangerővel tette azt, hogy nem hallhattam. Azt sem tudtam hol feküdtem éppen. Minden értelmetlen volt. Erőm lassacskán kezdett visszatérni.

 -Sziasztok - hallottam nővérem hangját, aki éppen búcsúzkodott.

 -Majd még találkozunk - mondta vidáman Geon. Kinyitottam szemeim, és fejem a körülöttem lévő fiúk felé fordítottam. Épp a felülés nehézségével küzdöttem, de Yoseob szólalt meg hirtelen, miután észrevette, hogy magamhoz tértem.

 -Jó volt az este - kacsintott rám, az ajtó pedig becsukódott. A levegő megfagyott. Mindenki felém kapta a fejét, Jungkook arckifejezése pedig eltorzult. A nővérem szomorúan nézett rám, de nem tudott segíteni. Mindenki csendben volt, a reakciónkat várták. Ezt még megbánod, Yoseob. Tudtam, hogy nem lehet ilyen könnyen megbízni senkiben. Csak kihasználtad a lelki zavaromat!

 -Jimin, segíts felmenni! - parancsolta Kook, majd elhagyták a helyiséget. Mindenki elvonult a saját szobájába, én pedig egyedül maradtam a nővéremmel.

 -Minie, tönkretettem mindent! - töröltem meg a szemeim.

 -Gyere ide - ölelt magához. - Kérj tőle bocsánatot, talán megnyugszik, hisz szeret téged.

 -Nem fog. Az a cseppnyi bizalom is elveszett - bújtam ki öleléséből, és felfele tartottam. Egy próbát megért. Nem kopogtam, benyitottam. Becsuktam magam mögött az ajtót, és annak dőlve vártam arra, hogy észrevegyen. Az ágyon feküdt, bal lábán a fehér fásli szerű anyag a vértől ázott vörösessé. Megijesztett a látvány, ami magam előtt volt.

 -Mit akarsz? - kérdezte, én pedig egy nagyot sóhajtottam, és leültem az ágya szélére.

 -Én csak bocsánatot szeretnék kérni - kezdtem bele, és a földet néztem. Nem voltam képes arra, hogy a szemébe nézzek.

 -Tudod, én mindvégig szerettelek, te pedig egyszerűen ágyba mentél az egyik legjobb barátommal.

 -Mert ő kedves volt hozzám te szemétláda! - keltem ki magamból.

 -Miért, szerinted én nem azon voltam eddig, hogy a kedvedre tegyek? Azt akartam, hogy ne érezd magad fogolyként, de te jól elcseszted.

 -Hogy én? Te mondtad a szemembe, hogy kihasználtál mindvégig te idióta! Szerinted hogy kellett volna rá reagálnom? Éreztél te már valaha olyat, hogy jól cserbenhagytak mikor a legnagyobb szükséged lett volna rá? Nem? Akkor gondolkodj el rajta aztán ítélkezz!

 -Nem a saját akaratom szerint mondtam - enyhült meg a hangja.

 -Tudom - néztem rá szomorúan. - De nem tudod miken mentem keresztül. Az egyetlen ember, akiben megbíztam kiderült, hogy mindvégig hazudott. Tudod te mennyi darabra törted a szívem? - kérdeztem, de válasz helyett egy kéz ragadta meg a karomat, és kezdett el húzni az ajtó felé.

 -Ereszd el J-Hope! - kiáltott rá kétségbeesetten. A levegőt szaporábban kezdtem el venni. Tudtam mi következett. Jungkook szeme könnyekkel gyűlt meg, szinte ordítva mondta Hope nevét, de semmit sem tudott tenni. A seb akkora volt, hogy lehetetlennek bizonyult számára az, hogy utánam jöjjön. Más megmentőre kellett bíznom magam. J-Hope egyenesen a saját szobájába vitt engem. Az ágyon egy kötél díszelgett, mellyel annak támlájához kötött ki. Sikítva rángatóztam, de a kötél annál jobban súrolta a bőrömet, fájdalmas nyomot hagyva maga után. A ruhám következett. Vadul, szinte tépve szedte le rólam a felsőmet, a nadrágomtól is hasonló módon szabadított meg. Ahogyan ránéztem a hányinger kerülgetett.

 -Ezt nagyon meg fogod bánni egyszer! - kapálóztam idegesen. Nem érdekelt az a tény hogy meztelen voltam, csupán a szabadulás gondolata járt a fejemben. Egyre jobban közeledett felém, számat kezdte harapdálni, majd nyakamat csókolgatni. Próbáltam letolni magamról, de mind sikertelenül. Erősebb volt nálam, én pedig tehetetlen voltam. Egyre hangosabban kiáltottam segítség érdekében. Hope éppen emelte volna kezét, hogy egy nagy ütést végezzen el arcomon, de az ajtó egy hatalmasat csapódva borult el a földön. V törte be. Letépte a rajtam lévő személyt, és egy hatalmas ütést követően, a bűnös a földön feküdt el. V kioldozta a kezemet, én pedig a fehér plédbe burkolózva meredtem magam elé. Hányszor kell még ilyen dolgokon átesnem?

 -Gyere - fogta meg a karom, én pedig összerezzentem a félelemtől. Bekísért Jugkook-hoz, aki az ágy előtt ült, és könnyezve dőlt a jó lábához.

 -Jungkook! - borultam rá a földön.

 -Seu! Sajnálom, hogy nem tudtam utánad menni! Annyira sajnálom! - húzott szorosan magához, én pedig ahogyan csak tudtam, belefúrtam fejem a felsőjébe, és beszívtam illatát. - Sosem hagyom, hogy elvigyenek.

 -Olyan régóta vártam már rád - sírtam én is. - Megbocsátasz? - néztem rá félve.

 -Ha te is nekem.

 -Szeretlek - préseltem ki magamból ezt az egy szót, és megcsókoltam. Abban a pillanatban éreztem olyat, amilyet még soha sem. Hogy tényleg mindennél jobban szerettem valakit. A szavak, amik elhangzottak tőle felnyitották a szememet. Azt gondoltam csak Yoseob lehetett az, aki igazából megértett, mivel a tény, hogy Jungkook elrabolt, erősebbnek bizonyult annál, hogy szeretett is valójában. Elvakított a gyűlölet és a magam sajnálata, amiatt, hogy ebben a házban kellett lennem. Nem vettem észre azt, ami igazán fontos. A felém áradó szeretetet, aki ily könnyedén bocsátott meg nekem, miközben vétkeztem. Miért történt meg velem újra, és újra az, hogy mindenkiben képes voltam megbízni? Talán túlzottan is kísértett a szerelem varázsa, amire mindig is vágytam. Viszont, most meg is kaptam egy embertől. Mégha a helyzet szokatlannak, és másnak is bizonyult, bele kellett törődnöm az egészbe, mivel ez mind vele együtt járt. Ezt az embert pedig Jungkook-nak hívták.