38:Chapter

Shin Seung Rin szemszöge

 -Szerinted hol jöttünk ki, ha beletörtük a kulcsot az ajtóba, a kilincs pedig hiányzik? - tettem fel a költői kérdést, amire egyből válaszoltam is. - Hát persze, hogy az ablakon,

 -Hívom Zicot, megkérdezem, mit kezdjünk az ajtóval - túrt bele a hajába, és lerohant a lépcsőn.

 -Ennyi az egész - mosolyogtam a nővéremre biztatóan.

 -Huh - fújta ki a levegőt. A lépcső nyekergésének hangja egyre jobban erősödött, így hát oda kaptuk a fejünket, és megpillantottuk a felénk jövő U-Kwont és Zicot.

 -Hívjuk ide azt, aki csinálta az ajtót? - kérdezte Kwon a barátjától.

 -Felesleges, nincs itthon. Törjük be, az egyszerűbb - javasolta.

 -Mi?! - rohantam az ajtó elé. - Nem töröd be!

 -Akkor nem akarsz bemenni? - tette keresztbe a kezeit Zico.

 -Inkább itt maradok, minthogy az egész ház belásson a szobámba - morogtam.

 -Te tudod - vonta meg a vállát, és lement a lépcsőn, U-Kwon pedig utána.

 -Minie? - pislákoltam felé.

 -Gyere - ragadta meg a karom, miközben szobája felé húzott. Kotorászni kezdett a szekrényében, majd megdobott egy ruhával.

 -Ennél szűkebbet nem találtál? - kérdeztem gúnyosan. A fejére csapott, utána egy bő fazonú pólóval dobott meg.

 -Azért nem kétszer akkora lettem - nevettem.

 -Ez marad! - mutatott rám szigorúan, én pedig egyből fejcsóválva helyeseltem, hogy tökéletes lesz.

 -Kell még-

 -Nesze - nyomta a kezembe a pizsamát, és a fehérneműket.

 -Imádom, hogy tudod, mit akarok mondani - vigyorogtam.

 -Igen, tudom, telepátia - ölelt át, én pedig szorosan visszaöleltem. - Nem így kellett volna történnie ennek az egésznek. Seu, te Jungkookhoz tartozol, minden tényező odaköt téged. Egyszer el kell engednünk egymást.

 -Annak még nincs itt az ideje - szipogtam. - Minie, szükségem van rád - szorítottam az ölelésén. Egyszerűen túl fiatal voltam még. Megrémített a tudat, hogy a saját gyermekemet vártam, és az is, hogy ország másik oldalán pedig egy olyan személy várt rám, aki velem szeretné leélni az életét. Néhány hónapja még az iskolapadban ültem, a barátaimmal lógtam, és fogalmam sem volt arról, hogy mit szeretnék az élettől a jövőben. Éltem a saját, gyerekes életem, ami akadálymentes volt, most pedig hirtelen komoly döntéseket kellett hoznom. Túl gyorsan csöppentem át a felnőttek világába. Tudom, hogy Jungkook mindig mellettem állna, de egyszerűen félek. Félek a jövőtől, attól, hogy a megszokott világom hirtelen felborul, hogy elvesztek mindent és mindenkit, a nővéremet, akivel felnőttem. Ő biztosította számomra a múltat, a régi emlékeimet, az egész életemet. Mégis bármikor Jungkookra gondolok, mindig repkedni kezdenek a pillangók a gyomromban, eszembe juttatva a könyvesboltos találkozást, ami ennek az egész történetnek a kezdete volt. A legbecsesebb emlék számomra.

 -Megyek, keresek alvóhelyet - mentem ki a szobából, a ruhákat pedig a kezemben szorítottam. Szemeimből apró könnycseppek hullottak, de gyorsan letöröltem őket. Bármit is teszek, mindennel egy veszteség járul. Megálltam B-Bomb ajtaja előtt. Nagy levegőt vettem, majd kopogtattam egyet. Vártam a választ, hogy bemehessek, de az ajtót máris nyitották előttem.

 -Mit szeretnél? - dőlt az ajtó támlájának.

 -Öhm, szia - tekertem idegesen a hajtincsemet. - Tudod, a szobámba jelenleg nem lehet be és ki járkálni, szóval aludhatnék nálad? A föld is megteszi.

 -Aki letöri a saját kilincsét, az megérdemli, hogy a folyosón aludjon - nézett rám komolyan.

 -Oh, akkor alszom a folyosón - fordultam meg, de visszarántott.

 -Persze, hogy aludhatsz itt - ölelt meg.

 -Köszönöm - öleltem vissza. Annyira hiányzott már. Az érzéseim iránta nem voltak Jungkookéhoz hasonlóak, inkább úgy tekintettem rá, mint a legjobb barátomra. Mióta kizökkentem az iskolás életből, nem voltak barátaim, egyszerűen minden az ellen szólt, hogy bármi olyan legyen, mint régen. Egyedül a nővérem volt nekem és B-Bomb, aki mindig mellettem állt. - Hiányoztál.

 -Nekem is. De miért jöttél vissza?

 -Nem mondok le a testvéremről - mentem be a szobába. Ledobtam a földre a ruhakupacomat, és levettem az ágyról az egyik takarót és párnát. Leterítettem a földre mindkét darabot, majd a pizsamámmal elindultam a fürdőbe. - Gyorsan lezuhanyzok.

 -Oké - felelte. Bezártam az ajtót, majd kibújtam a kórházi ruhámból. A kukába hajítottam, és bementem a zuhanykabinba. Megengedtem a meleg vizet, melynek cseppjei folyamatosan bőrömre potyogtak. Eszembe jutott Jungkook, mikor összevesztünk és ruhástul leguggolt elém. A csillogó szeme, az értetlen arca és a homlokára tapadt vizes, vörös haja. Gyengéd érintését még most is éreztem, amitől a hideg is kirázott. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. A csapot elzártam, majd amikor teljes csend uralkodott a fürdőben, körülnéztem. Üres volt, egyedül én tartózkodtam bent. Jungkook nem mellettem, hanem egészen máshol tartózkodott. Vajon tudja, hogy itt vagyok? 

 -Készen vagy? - dörömbölt az ajtón B-Bomb. Gyorsan feleszméltem a gondolataimból, mielőtt végleg depresszióba zuhanok. Felkaptam a kikészített pizsamát, a törülközőt felakasztottam, és rohantam is ki.

 -Mehetsz - lihegtem.

 -Csak annyit kérdeztem, hogy készen vagy-e, nem azt mondtam, hogy rohanj ki - nevetett.

 -Tök mindegy -legyintettem. - Készen vagyok.

 -Én pedig már fürödtem - ütögette meg a vállam, én pedig játékosan kiöltöttem rá a nyelvemet. Elsuhant mellettem, majd a földre megágyazott alvóhelyemre vetődött le.

 -Hé, ott én alszom! - böktem bele.

 -Majd engedem, hogy egy terhes nő a padlón aludjon. Mégis mennyire hülyének nézel engem, Seu? - kérdezte komolyan.

 -Honnan tudod, hogy.. terhes vagyok? - dadogtam.

 -Jungook mindig is a barátom volt, elmondott mindent - magyarázta. - Szerinted miért nem akartuk, hogy gyere?

 -Köszönöm - pislákoltam felé. Befeküdtem az ágyba, majd jól betakaróztam. - Jó éjszakát, Bombi.

 -Jó éjt, Seu - hallottam hangját a földről. A televíziót kikapcsolta, így már sötét és csend volt. Forgolódtam jobbra, majd balra, de egyik oldalamon sem láttam a velem szemben fekvő Kookot, aki aggódóan fürkész engem, miközben egy rejtett mosoly lapul az arcán. Kikászálódtam az ágyból, majd lefeküdtem B-Bomb mellé. Értetlenül nézett rám, de belefúrtam fejem a mellkasába. Kezét átfonta a derekamon, én pedig ismét biztonságban éreztem magamat, így könnyedén álomra bírtam magamat.

A csengő hangjára keltem fel, mely az emeleten is tisztán hallgató volt.

 -Bombi? - böktem belé. - Csengettek.

 -Majd valaki kinyitja - nyomta a fejét a párnába. Hajnali kettő volt, ezért elég szokatlan volt, hogy valaki ilyenkor csengetett. Sajnos kíváncsiságból nem szenvedtem hiányt, így kibújtam a meleget nyújtó takaróból, és rohantam is le. Zicot pillantottam meg, ahogyan a nyitott bejárati ajtónál társalgott valakivel. Ugrálni kezdtem, hátha rálátok ebből a tisztes távolságból, de Zico magassága megnehezítette azt.

 -Ki jött? - kérdeztem kíváncsian. Ahhoz képest, hogy az idő hajnali kettőnek bizonyult, egészen éber voltam, ami a fokozatosan feltörekvő kíváncsiság miatt volt.

 -Hozzád jöttek, nem is zavarok többet - ment vissza Zico a szobájába, én pedig tágra nyílt szemekkel osontam az ajtóhoz, hogy megbizonyosodjak arról, ki keresett engem ilyenkor. Megálltam az ajtó mögött, majd fejemet kidugtam, hogy felmérjem a titokzatos személyt.

 -Jungkook! - kiáltottam fel, de egyensúlyomat elvesztettem az oldalra dőlés miatt, és a földre borultam. Gyorsan feltápászkodtam, hogy kevesebb ideig tűnjek szerencsétlennek, és a nyakába vetődtem.

 -Olyan béna vagy - csókolt meg, miközben kezével a derekamat tartotta, biztosítva azt, amíg tartott engem, nem borulhattam a földre.

 -Te meg mit csinálsz itt ilyenkor? - mosolyogtam izgatottan. A pillangók ismét feltörtek, és hevesen repkedtek a pocakomban, így hát próbáltam higgadt maradni, mielőtt megmutatkozna a boldogságom.

 -Azért jöttem, hogy haza menjünk - tartott még mindig. Mocorogva próbáltam kiszabadulni fogásából, mivel kezdtem frusztráltan érezni magamat. Vörös tincseit szőkék váltották fel, mikor a megbeszélésre utaztak, szemei még a hajnali órákban is csillogtak, mikor megpillantott engem. Érintése ugyanolyan volt, mint mindig, jelenlététől pedig testem ugyanúgy reagált. Hátrapillantottam a lépcső felé, ahol nővéremet és Kwont láttam állni a lépcsőfordulóban. Valószínűleg a csengő keltette fel őket is. Torkomban nagy gombóc keletkezett, majd nyeltem egy nagyot, és újra Jungkook felé pislákoltam. Nem engedtem, hogy könnycseppjeim megint előtörjenek, most erősnek és határozottnak kellett lennem, még ha legbelül gyenge és összetört voltam.

 -Jungkook, én itt maradok - hátráltam egy lépést.