26:Chapter I.

Shin Seung Rin szemszöge

A szobámba rohantam, és az ágyamba vetődtem. Csak sírtam és sírtam, majd mikor már az utolsó könnycseppem is kifolyt, felültem az ágyon, és az ajtó felé pislákoltam. Vártam, hogy Jungkook belépjen és közölje, hogy mégis mellettem marad, de ez nem történt meg, bármeddig is vártam. Türelmem lassacskán elfogyott, ezért felálltam, és elhagytam a szobát. A folyosó üres volt, egy alak sem volt ott. Tempómon gyorsítottam, hátha lent találom még a BTS-t, de legnagyobb csalódottságomra csak a Block B ült a kanapén. Jungkook köszönés nélkül itt hagyott engem, és még azt sem mondta, hogy szeret, és azt sem, hogy mikor keresne fel. Legbelül reménykedtem abban, hogy nem nekem volt igazam, és csak túljátszottam ezt az egészet, de a történtek megerősítették bennem azt, hogy nem volt már szüksége rám. Nem mondott semmit, csak szó nélkül elment. Talán soha többé nem jön vissza. Sarkon fordultam, és visszarohantam a szobámba, mielőtt bárki is észrevette volna jelenlétem. Kinyitottam a fürdő ajtaját, és a hideg vízzel megmostam az arcom, amit a könny hatására elfolyt smink díszített. A kezemet fürkésztem. Még mindig be volt kötve, és eszméletlenül fájt. Rájöttem arra, hogy fölösleges volt Jungkook miatt ezt tennem saját magammal, mivel annyira sem volt képes, hogy utoljára elbúcsúzzon tőlem, mielőtt végleg elmegy. Nem tagadta le azt, amit neki mondtam és még csak meg sem próbálta. Valószínűleg igazat mondhattam. A még mindig fénylő gyűrűmre néztem le. Akaratom ellenére is könnybe lábadtak a szemeim újra. Lehúztam az ujjamról, és az éjjeliszekrényem fiókjába helyeztem el.

 -Mi a baj? - kérdezte B-Bomb, aki abban a pillanatban lépett be a szobába. Leült mellém az ágyra, és engem fürkészett.

 -Jungkook itt hagyott, ennyi volt - törölgettem a szemeimet.

 -Azt mondta visszajön - próbált meggyőzni.

 -De nem fog - elleneztem. - Akkor utánam jött volna és elmondta volna, hogy visszatér majd, és végre elvesz feleségül, vagy bármi. De semmit sem tett.

 -Tudod mit? - fordult szembe velem. - Ma elviszlek plázázni, és megmutatom neked, hogy nem dőlt össze a világ. Mit szólsz?

 -Rendben - mosolyodtam el halványan.

  Egy parkban sétáltunk. Ismerős emlékek jutottak eszembe, de egészen máshogy éreztem magamat. Szabadabbnak. Bombi csak sétált mellettem. Nem fogta meg a kezem, nem karolt át, ami megnyugvást okozott, mivel ez tudatta velem, hogy csak barátság volt köztünk, semmi több. Elviselhetetlenül meleg volt, amit kicsit nehezen szoktam meg. Szöulban sosem volt ennyire jó idő, és az itteni világ is egész más volt. Nem volt annyi hatalmas építmény, inkább tengerpart, nyaralók és családi házak sokasága. A forgalom itt is megvolt, de az emberek inkább mind a parton voltak. Az élet este felé még élénkebb volt. Mindenhol árusok, kacagó emberek zaja, akik éppen együtt lógtak vagy a kávézóban nézték az aktuális foci meccset. Minden egészen más volt, ami rendkívül tetszett.

 -Itt mindig ilyen nyüzsgés van? - kérdeztem, miközben fejemet össze-vissza forgattam, hogy mindent jobban szemügyre vehessek.

 -Általában igen - vonta meg a vállát. Tovább sétáltunk, míg nem a pláza előtt kötöttünk ki. Kicsivel kisebb volt, mint ahol dolgoztam, de egyáltalán nem zavart. Minden megvolt, ami kellett.

 -Merre kezdjük? - forgolódtam az ajtóban, mikor beértünk. MinHyuk a vállamnál fogva tolt arrébb, mivel nem vettem észre azt, hogy az emberek útját álltam el az ajtóban.

 -Fodrász - jelentette ki magabiztosan.

 -Minek? Rendben van a hajad.

 -Nem nekem kell - nevetett. - Neked.

 -Hé! Mi bajod a hajammal? - fogtam meg az egyik tincsemet.

 -Az, hogy a fürtjeid szanaszét állnak, a hajad színét kiszívta a nap, arról pedig ne is beszéljünk, hogy annyira töredezett, hogy az már nekem fáj.

 -Ezt megjegyeztem - vágtam be a durcát, és elindultam a fodrászat felé, ami velem szemben volt. Beléptünk az ajtón, és egyből elakadt a szavam. Hatalmas volt, és valami eszméletlenül jól nézett ki.

 -Sziasztok - mosolygott ránk kedvesen egy szőke, rövid hajú lány. - Mindketten ide jöttetek? - nézett ránk felváltva.

 -Csak ő - mutatott rám.

 -Gyere - invitált egy szék felé. Beültem, és a tükörben bámultam magamat. Eddig nem igen foglalkoztatott a hajam, de amikor szembesítettek annak kinézetével, jobban szemügyre vettem, és rájöttem arra, hogy teljes mértékben igaza volt.

 -Te most végig így fogsz bámulni? - kérdeztem B-Bombot, akit a tükörből láttam. A falnak dőlve figyelt engem napszemüvege mögül, és csak mosolygott.

 -Igen.

 -Van valami elképzelésed? - kérdezte a lány. Válaszoltam volna, de megelőztek.

 -Vágd le addig, ameddig kell - válaszolt helyettem, én pedig vadul bólogattam. - Aztán fesd át szőkére - fejezte be mondanivalóját.

 -Szőkére?! - kerekedtek ki a szemeim. - Erről nem volt szó!

 -Rád fér a változtatás.

 -De nekem így tökéletes a hajam.

 -Azt szeretnéd, hogy Jungkook egyszer visszajöjjön érted?

 -Igen! - vágtam rá reflexszerűen.

 -Akkor pedig ne akard, hogy meggondolja magát, mikor meglátja a hajad, és elrohanjon!

 -Jó - bólogattam tovább, majd leesett az, amit az imént mondott. - Hé!

 -Akkor most fessem vagy ne fessem? - állt tehetetlenül a lány a festékkel a kezében, amit abban a pillanatban hozott ki.

 -Fesd - adtam meg magamat. Belekezdett a hajam vágásához. Szörnyülködve néztem a földre hulló tincseket, majd még jobban elsápadtam, mikor elkezdte kenni a festéket a hajamra. B-Bomb a falnak dőlve aludt, én pedig csukott szemmel koncentráltam. Legszívesebben kirohantam volna, de megőriztem a nyugalmamat.

 -Készen is vagy - mondta egy kis idő után a fodrász, miután minden teendőt elvégzett. Óvatosan kinyitottam a szemeim, majd megláttam az új hajam. Magamra sem ismertem.

 -Így már mindjárt más - nézett engem a mögöttem lévő fiú, miközben napszemüvegét lejjebb tolta, hogy jobban szemügyre vehessen.

 -Csukd be a szád, mert mindjárt kicsurog a nyálad - vágtam vissza. Kifizettük az átalakítás árát, majd elhagytuk az üzletet. Felfrissülve éreztem magamat.

 -Most hova? - kérdeztem.

 -Mit szeretnél?

 -Mindegy, csak könyvesboltot ne. Ruhabolt jöhet ? - csillantak fel a szemeim.

 -Jöhet - indult meg az emelet felé. Könnyeim mosoly váltotta fel, vidáman követtem őt. Az üzleteket néztem, de egy jó ruha helyett egészen mást pillantottam meg. A könyvesbolt tulajdonosa sétált velünk szemben a feleségével.

 -Basszus - szisszentem fel. - Add a szemüveged! - bökdöstem bele a hátába.

 -Minek? - állt meg, és megfordult. Már nem takart a hátával, így egyre idegesebben néztem a mozgólépcső felé haladó párost.

 -Add már ide! - mondtam egyre idegesebben. Levette a fekete szemüveget, én pedig mohón kikaptam a kezéből, és vettem fel.

 -Nem adom neked - nevetett.

 -Nem is kell. Nézz hátra, de ne feltűnően! - mondtam. Megfordult, és a két személyt bámulta.

 -Hol? Az a nő meg a párja?

 -Igen.

 -Mi van velük? - bámulta őket még jobban.

 -Ennél feltűnőbben nem is tudnál nézni - fogtam a fejemet. Megragadtam a csuklóját, és a ruhabolt felé húztam, mielőtt az észrevétel után kérdezősködés lett volna. Nem akartam bajt.

 -Elmondanád kik voltak ezek?

 -A volt főnököm és a felesége - suttogtam.

 -És? - kérdezte kurtán.

 -Gondolkodj már! - löktem meg. Egy ideig tanakodott, majd meguntam, így folytattam. - Szerinted, ha megkérdezte volna, hogy miért tűntem el, mit mondhattam volna? Elraboltak? Vagy hülyének néztek volna, vagy a rendőrségre vitt volna, hogy mondjak el mindent.

 -Így már világos - csettintett. Megvártuk, míg lementek a mozgólépcsőn, majd bementünk az egyik ruhaüzletbe.

 -Egész jól áll neked ez a szemüveg - nézett rám, miközben a férfiruhákat pásztázta.

 -Köszi - mosolyogtam rá. Levettem a tárgyat, és visszaadtam neki, mivel már nem volt rá szükségem. Unottan figyeltem Őt, miközben nézelődött.

 -Seu, nem kell itt ácsorognod. Menj, keress magadnak valami ruhát.

 -Oki - válaszoltam röviden, és már el is húztam a csíkot. A ruhák színek szerint voltak rakosgatva. Elmélyedve néztem a fekete ruhákat. Mind gyönyörű volt, és mind más-más kinézettel rendelkezett. Mégis a legegyszerűbb darabot néztem ki magamnak. Egy sima fekete felső volt, de mégis pont ez kellett nekem. Kihúztam a ruhát és keresni kezdtem az árcímkét, amit a ruha belsejében találtam meg. Kedvem elment annak megvételétől. Az ára többnek bizonyult a könyvesboltban kapott havi fizetésemnél. Még ha kaptam is volna fizetést. Egy napot dolgoztam a boltba, ami úgy tűnt, mintha olyan könnyen adtam volna fel. Ha tudnák miért is tűntem el valójában. Anya és apa vajon keresnek minket?

 -Találtál valamit? - zökkentett ki MinHyuk a gondolatomból.

 -Ezt itt - mutattam fel a darabot, de vissza is tettem a helyére. - De nagyon drága, szóval nem kell.

 -A te szülinapod van, ne szórakozz már! - vette el a ruhát, és már indult is a pénztár felé. Nagy lendülettel rohantam utána, de a könyökömmel levertem néhány holmit. Leguggoltam értük, majd visszaraktam őket a kezdeti helyükre. Mire a pénztárhoz értem, Bombi már a szatyorral a kezében várt engem az üzlet előtt.

 -Boldog születésnapot - mondta, és a kezembe nyomta a szatyrot.

 -Köszönöm - adtam az arcára egy puszit. Sosem volt még fiú barátom, ezért kicsit furcsa volt. - Minie ugye nem fog haragudni, hogy eljöttünk?

 -U-Kwonnal van. Hidd el, jó kezekben van. Kinézed belőle, hogy haragudna rád?

 -Nem - nyugodtam meg annak hallatán, hogy minden rendben volt vele.

    Az ideiglenes otthonomba érve egyből a szobámba mentem. Kyung pakolt a bőröndjébe, én pedig csodálkozva néztem őt.

 -Hova mész?

 -A családomhoz megyek egy időre - mosolygott rám.

 -Mikor találkoztál velük utoljára? - ültem az ágyra, és őt figyeltem miközben pakolt.

 -Egy éve. A maffia miatt szinte haza se mentem egy ideje.

 -Kyung?

 -Igen?

 -Maffiás létetekre ti miért vagytok ilyen.. ilyen kedvesek?

 -Seung Rin - nézett rám. - Mert maffiás vagyok, nem rossz ember. Csupán kordában tartjuk a várost, ennyi.

 -Most már értem - csillant fel a szemem. Akkor a BTS is csak a város őre?

 -Igen. Csak Szöulban.

 -De ha a város védelmezőik, akkor miért raboltak el minket? - kérdeztem komolyan. Kyung szava elakadt, nem tudott mit mondani.

 -Azt csak ők tudhatják - tárta szét a karjait.

 -Szerintem ezt maguk sem tudják.

 -Mennem kell - emelte fel a kész bőröndjét, és megállt előttem. - Örültem a találkozásnak. Nem tudom miért volt ilyen a kettőnk közti kapcsolat, de remélem nem bántottalak meg semmivel - mondta búcsúzásképp.

 -Sajnálom, nem tudom, mi van velem. Egyáltalán nem haragszom rád semmiért.

 -Ennek örülök - enyhült meg a tekintete. Kiment a szobából, én pedig egyedül maradtam. Bűntudatom volt miatta, ezért utána rohantam.

 -Kyung! - kiáltottam, Ő pedig megfordult. - Érezd jól magad a családoddal. Legalább te láthatod őket végre - futottam oda, és megöleltem.

 -Köszönöm - ölelt vissza. - Egyszer te is fogsz találkozni végre a szüleiddel, csak légy türelmes, és ne tégy olyat, amit nem kell.

 -Legyen igazad - húzódtam el tőle.

 -És jó a hajad - biccentett. A hajamhoz kaptam, aztán megvártam, míg lement a lépcsőn, majd B-Bomb szobája felé sétáltam.

 -Kyung most ment el - nyitottam be.

 -És nekem nem szóltatok?! - pattant fel az ágyról, és ki is rohant. A telefonja az éjjeliszekrényen maradt. Egy ideig tanakodtam, majd a kezembe vettem a fekete Iphonet. A zsebembe süllyesztettem, és kisiettem a folyosóra. Megkerestem Kwon és Minie szobáját, majd egy kopogtatást követően bedugtam a fejem az ajtón.

 -Minie kijöhetne egy pillanatra? - kérdeztem zavartan Kwont, aki a nővéremmel feküdt az ágyba, és éppen filmet néztek.

 -Persze - válaszolta. Minie feltápászkodott, és már rohant is felém.

 -De jó a hajad - tátotta el a száját, miután becsukta maga mögött az ajtót.

 -Jó, jó köszi - hadartam, és a szobám felé húztam. Becsuktam az ajtót, és megbizonyosodtam arról, hogy senki nem hallott bennünket. Leültünk a kanapéra, én pedig előhúztam a zsebemből az Iphonet.

 -Ez ki telefonja?! - kerekedtek ki a szemei.

 -Bombié - válaszoltam higgadtan.

-Seu! Ha észreveszik, hogy elloptad, nekünk annyi!

 -Csak kölcsönbe vettem el. Nem fogja megtudni.

 -Kit szándékozol felhívni? - kérdezte.

 -Jungkook-ot és anyáékat - nyomtam be a hívás gombot, és már tárcsáztam is Kook-ot, akit a névjegyzékből kerestem ki. Egy ideig próbálkoztam, de nem vette fel, ami miatt rendkívül elkeseredtem.

 -Próbáljuk meg anyáékat - tanácsolta Minie, és végigsimított a vállamon. Itt volt a lehetőség, hogy segítséget hívjunk. Tárcsáztam is anyáékat.

 -Anya! - kiáltottam sírva, miután felvette a telefont.

 -Seu! - hallottam meg édesanyám sírós hangját a vonal másik végéről. - Merre vagytok? Ugye nem esett semmi bajotok?

 -Jól vagyunk mindketten - mosolyogtam sírva. Annyira hiányzott már. Kihangosítottam a telefont, így Minie is hallhatta a beszélgetést.

 -Szia anya - köszönt ő is könnyeivel küszködve.

 -Minie! Egész Szöül titeket keres. Hol vagytok? Azonnal megyünk értetek! - mondta anya lelkesen. Elöntött a boldogság annak tudatával, hogy végre mehettünk haza, és ennyi volt ez az egész.

 -Minden rendben van, ne keressetek minket! - nyomta ki a beszélgetést Minie, én pedig hirtelen lefagytam.